Borítókép: Vígszínház.hu
Sötétben mindent szabad
A nagy Gatsby színpadi verziója idén fogja ünnepelni hetedik születésnapját a Vígszínházban. Az irodalmi mű maga egyébként 2025 tavaszán pontosan 100 évvel ezelőtt született, és helyezte F. Scott Fitzgeraldot a szépirodalom palettájára. A mű az akkori kritikák szerint tökéletes kordokumentumként szolgált a háború utáni amerikai fiatalokról és a súlytalan életvitelről, amelyet éltek. Pénz, alkohol és frivolság: a három jelző, amely az ábrázolni kívánt réteget jellemezte, amelyhez Fitzgerald is tartozni akart – de ezt a történetet nem most fogom megénekelni.
Ifj. Vidnyánszky Attila, Vecsei H. Miklós és Kovács Adrián adaptálták a regényt és állították színpadra, merőben más képi világgal, mint amit a Baz Luhrmann-féle filmes verzión szocializálódott nézők elképzeltek. Ám ez cseppet sem árt a darabnak, mert bár a csillogás decensebb (pedig aztán nem kevés glittert használnak el egy előadás alatt), a rengeteg érzetet a színészi játékkal oldják meg, ahol már-már banálisnak hat a túlzó mozgás és az egyes nevek, jelzők erős kihangsúlyozása.
A darab egyébként a prózai színház és a musical mezsgyéjén lavírozik, mivel a színészek nem törnek ki indokolatlan pillanatokban zenés-táncos betétekbe, csupán akkor, ha azt a jelenet tényleg megkívánja. Az is kifejezetten üdítő, hogy a felvonások közötti szünetben sem hagyják, hogy a közönség teljesen kizökkenjen az 1920-as évek parti-hangulatából: folyamatosan a széksorok között táncolnak, illetve bevonják az embereket a buliba, mintha tényleg mi is részesei lennénk Gatsby rendezvényének. A sok csillogás és léhaság közepette viszont megmarad egyfajta fojtogató érzés, ami a tapsrend után is kísérti az embert.
„Ő volt az egyetlen ember a világon, akinek jól állt az a köszöntés, hogy: Szia Uram!”
Ahogy a regényben is, hamar megismerkedünk a főszereplőkkel, jelen esetben egyértelműen behatárolt karakterek képében, akik a jelmeztervezők keze által a ruháikon is viselik az általuk megtestesített érzelmeket. Ez a maga nemében egyedi, mivel a külföldi verziókban inkább az a jellemző, hogy teljes mértékben korhű ruhák legyenek a színészeken. Itthon viszont játékosabban bántak a mű adta lehetőségekkel.
Jay Gatsby, akit Wunderlich József alakít, rikító sárga öltönyben játszik, amely egyszerre szimbóluma az irigységnek, és próbál az aranyifjú imázsára hasonlítani. De a darab előrehaladtával érezhető, hogy ez a Gatsby-megtestesülés más, mint amit eddig láthattunk. Lágyabb, művészibb, és ilyen formán teljes ellentéte Tom Buchanan (Brasch Bence) vörösének. Duzzadó erő, düh, és – ahogy a felesége olyan szépen megfogalmazza – majomhatást kelt. A felsőbbrendűség tökéletes megtestesülése, és ezt a darab során többször is kiemeli.
Daisy, akit Waskovics Andrea formál meg, különleges helyzetben volt, mivel két különböző ruhában és színben láthattuk a deszkákon. Az első felvonásban halvány rózsaszínben mesélte el cinizmusának kialakulását. A második felvonástól kezdve, miután újra találkozott Jayjel, csillogó flitterekkel borított ruhát viselt, akár egy drágakő, ezzel jelezve a karakter fejlődését. Külön kiemelném Waskovics alakításában, hogy egyáltalán nem akart hasonlítani azokra a Daisykre, akik a mainstream művekben feltűntek. Az általa nyújtott áhított lány sokkal inkább volt a regényben leírt Daisyhez hű: gyengéd, nőies, ugyanakkor kiüresedett és gyáva. A hangja pedig tényleg úgy csengett, mintha tele lenne pénzzel.
Jordan Baker (Radnay Csilla) lilája a gőg szabad szemmel látható jegyeként táncolt, a korábban említett Mr. Carraway pedig fekete tréningben adott teljes kontrasztot a többiek rikító színeihez. Myrtle-t (Márkus Luca) Daisy ellentétpárjaként mélyrózsaszín ruhába öltöztették, illetve kiemelendő az egyetlen szereplő, akihez valódi színt nem társítottak, és akit a csillogás minden formája elkerült: a férjét alakító Medveczky Balázs (George Willson). Őt végig kockás flanelinges, munkához öltözött, koszos benzinkutasként ábrázolták
Együtt voltunk egyedül halhatatlanok
„Ha majd itt áll mellettem,
mindent visszaforgatunk.
Ketten egyedül
leszünk majd halhatatlanok…”
A színek beszédessége és a képi világ varázslatos csillogása mellett az adaptáció nem veszítette szem elől azt, amiről a regény is szól: a reményt, amelybe bármennyire alaptalan is, mégis kapaszkodunk. A hitet, hogy minden olyan lehet, mint a sorsfordító esemény előtt. Hogy a múltat újraélhetjük, sőt, újraírhatjuk.
Ez a flitterbe bújtatott remény Gatsby hajtóereje. Foggal-körömmel ragaszkodik a múlthoz, ami egyszerre életének mozgatórugója és – a szó szoros értelmében vett – végzete. Talán ezért olyan fájdalmas látni Waskovics alakításában, hogy az a végtelen odaadás, amivel Gatsby viseltetik Daisy iránt, viszonzatlan marad, és alig van nyoma annak, hogy a lány tényleg szeretne vele lenni. Ezzel ellentétben a regényben húsba vágóan érezhető a lány tépelődése a két férfi között.
Gatsby tényleg hiszi, hogy minden helyrejöhet, hogy még akkor is boldogok lehetnek együtt, ha Daisy nem csak őt szereti. Bár ez a kijelentés látszólag hidegzuhanyként érte, hiszen számára más sosem létezett az aranylányon kívül. Ezzel szemben viszont Daisyt sem ítélhetjük el teljesen. Legfeljebb mindazért, amit Jay halála után tett. Mindenért, ami azelőtt történt, mélységes szánalmat lehet érezni iránta, és némi megértéssel kezelni a helyzetet. Szánalmat, mivel nem léphetett ki egy toxikus házasságból, mert a kor nem engedte, és gyáva is volt hozzá. Illetve azért, mert nem engedte meg magának, hogy boldog legyen.
Hol vagy?
A darab fő kérdése a reménytelen szerelem mellett egy általános kérdés, ami tökéletesen rezonál a Fitzgerald által leírtakkal: „Hol vagy?” Egyszerű kérdés, amire jó esetben egyszerű választ tudunk adni, de itt egy nemzedék helyett teszik fel. Hol vagyunk? Mi a célunk ezen a világon? A háború utáni kilátástalanság és súlytalanság mételyként mérgezte meg a fiatalságot. Ezt tompították a féktelen bulizással és a „minden mindegy” hozzáállással.
Ezt a színpadon is látjuk, és ez az a kérdés, ami a tapsrend után is velünk marad és fojtogat. Viszont attól tartok, erre a kérdésre senki sem az élete elején találja meg a választ, ha egyáltalán rátalál. Mi csak egyet tehetünk:
„Így törjük a csapást, hajtjuk hajónkat előre, szemben az árral, hogy a végén mindig a múltba érkezzünk.”
